túlbonyolított mese...

Bonyolult ember vagyok, mindent túlbonyolítok. Azt gondolom, ez az egész helyzet is az, pedig ha jobban belegondolok, és próbálom kicsit kívülről szemügyre venni, feltűnik, hogy márpedig mégsem annyira bonyolult, mint amilyennek én akarom látni, amilyennek én látom. Azok a kis csavarok is hamar eltűnnének, ha tudnék Vele beszélni... Ami sajnos nem olyan egyszerű, pedig milyen jó lenne...! És nem is kellene olyan nagyon sok dolog hozzá, csak ő meg én meg 20perc mondjuk. Mert én annyi mindent szeretnék megbeszélni Vele, de nem tudom. Nem tudom, mert fogalmam sincs, hogy éppen milyen kedve van, lelkizős hangulatban van-e, akar-e most ilyenekről beszélni vagy sem... Pedig ez hamar kiderülne, ha rákérdeznék, de nem, én nem merek rákérdezni, mert egyszer csak puff neki kellene esnem ezzel? Egyértelmű, hogy nem. De akkor meg hogy kezdjek neki? Elvégre nem várhatom el szegénytől, hogy mindig mindent Ő kezdjen, valamikor nekem is kell valamit...! Talán épp ezt, és minél előbb. Nem szabad félnem, hiszen nincs mitől, most abszolút nincs. Akkor meg, mi a baj? Semmi, az égvilágon semmi. Csak egy kis elhatározás kérdése az egész. Ami, most úgy érzem, teljes mértékben megvan. És ezt ki is fogom használni, még a héten. Nem leszek nyuszi, nagylány leszek és erőt veszek magamon. Igen, így lesz!