eclipse?!

Ez a tegnapi nap...Nagyon jó volt Sanyik;)Sok bolond, elképesztő mennyit tudtok ti is veszekedni =D És amit mondtatok...Az télleg húúúú, mást nem is lehet rá mondani, sokkoltatok vele. Ami nem baj, kellett egy kis változatosság is. Majd még a héten valamikor!

De jó is lesz ma Fanó, Anii! Már alig várom, tudom hogy ti is így vagytok vele:É De már nem sok kell, és ez lesz a szünet legeslegjobb napja, ebben biztos vagyok. Köszönöm nektek!<3

elképesztő...

Sokáig nem tudtam mit írni, és nem tudtam, hogy miért van ez. Szerintem még most sem tudom. De azt érzem, hogy írnom kell mert torkig vagyok. Dühös lennék? Talán, de kire? Hiszen gyakorlatilag semmi sem történt, akkor min bukhattam volna ki? Szomorú lennék? Nem tudom, mi okom lenne rá, hiszen ilyen sem történt. Akkor meg, most mi a fene bajom van?! Lelki szemetesvödör vagyok, na és? Eddig is az voltam, és eddig semmi bajom nem volt vele, akkor miért épp most lenne?! Ő elment,az lenne a bajom, hogy nincs itt, hogy szórakoztasson és kiborítson a hülyeségeivel?! Nem hiszem, de talán nyugtatólag hatott rám... Ő is kibukott, ami nem túl jó dolog, mivel az utóbbi időben azt vettem észre rajta, mintha javult volna. Erre most visszaesett abba az állapotba, ami hihetetlen módon kétségbeejtő. Nem akarom, nem akarok megint tehetetlenül ülni és csak nézni, mit tesz magával, azt már meguntam!De nem tudom mit tehetnék, tanácstalan vagyok. Ő megint változott volna? Felfedte énjének azt a részét, amit eddig jól titkolt és csak bizonyos embereknek mutatott meg? De miért tette volna most, amikor minden olyan jó volt?! Boldog voltam végre...talán éppen ez lett volna a baj? Bántotta őt, hogy végre megint jól érzem magam a bőrömben? De miért tette volna, ennek semmi értelme. Neki megvolt mindene: barátja (akivel bár kapcsolata egyértelmű volt, tagadta), szabadsága, boldogsága... Nem sajnálhatta tőlem, hiszen nem tettem semmi rosszat! Nem értem, teljes képtelenség... És végül Ő...Akivel újra beszélek, és nem egyszer ő kezdi a beszélgetéseket. Én megtettem a kezdő, békülő lépést, amire várt volna, és megint minden rendben? Alig várta, hogy elgyengüljek végre és győztes legyen, amiért nem bírom ki nélküle? Ez nem normális dolog, nagyon nem! Nem értem magamat, miért teszem ezt, miért teszi ezt velem. Eddig is tudtam, hogy mazochista vagyok. Világéletemben az voltam, de azt nem tudtam, hogy ennyire... Hát, majd meglátjuk, mi lesz, én baromi kíváncsi vagyok a fordulatokkal teli forgatókönyvre, ami az életem...

boldogság

Ma nevettem. Önfeledten, felszabadultan, boldogan nevettem sokáig. Az okom is megvolt rá: nem kell otthon lenni, a barátaimmal lehetek, élvezhetem a szabadság minden egyes percét. Olyan rég éreztem már magam ilyen boldognak! Azt hittem, már sose fog ez az érzés visszatérni. Féltem tőle, hogy nem fogok emlékezni rá, hogy milyen is tud lenni.Persze butaság volt ezt hinni, de mit tehet az ember, ha olyan hosszú ideig kerüli őt? De most nem került, most nyakig merültem benne. Élveztem, hogy egy cseppnyi boldogság nekem is kijár, hogy csak rám figyel, senki és semmi másra! Jó érzés volt. De még nem tűnt el teljesen, és ez reményt ad. Reményt ad, hogy még minden jóra fordulhat és nem leszek olyan, mint az utóbbi időben voltam.:)

önfegyelemből megbukott...

Az akarat győzött a józan ész felett. A vágy a racionalitás felett. A szív az ész felett. Ráírtam, nem érdekelt semmi, és ráírtam. Nem bántam meg, hogy megtettem. És hú. Mármint húúúúúúúú ez nagyon furcsa volt. És ez annyira nem Ő volt.Kicsit mintha...kedves lett volna? Törődő, amiért nála is rámkérdezett? Ez vajon igaz? Tényleg megtette volna? Tényleg törődött volna velem? De ugyan miért tette volna? Ez annyira nem vall rá. Annyira nem logikus, szinte abszurd. Én annyi miértet tettem most fel neki, és csak oly kevésre válaszolt...De nekem tudnom kell a merteket! Tudnom kell, hogy valamennyire megértsem ezt a teljesen képtelen helyzetet, ami kialakult. Én nem értem. Se Őt, se a helyzetet, se magamat. Ez teljesen képtelen, hogy kedves lett volna velem. Hiszen miért tette volna, amikor még itthon is csak bántott, most kint pedig már boldog volt a barátnőjével... Nem értem, de érteni akarom! És megígérte, hogy holnap elmondja a merteket. Remélem, nem vágott át-megint-...

nyulambulam...

Elolvasta. Nekem nem mondta, de elolvasta. De miért nem merte nekem elmondani? Nem tudott volna mit mondani? Vagy nem akart még jobban megbántani? Esetleg nem akart velem szóba állni, mert nem akarta, hogy bármiféle kapcsolatba kerüljön velem? Nem tudom, miért tette. De nekem nem mondta el, pedig ez rám tartozott! Nem hírvivőkkel kellene üzengetnie, pont mint akkor tette... Ez nem így működik, miért teszi?! Túl gyáva lenne ahhoz, hogy "elém álljon" és konkrétan nekem mondja, ami leginkább rám tartozik?! Talán túl nagy dolgot kérek ezzel? A lehetetlent, amit nem lehet teljesíteni? Nem hiszem, hogy így lenne. Persze én máshogyan látom a dolgokat, mint a többiek. Mert én benne vagyok, nyakig ráadásul. Egykor vágyakozva néztem rá, ami átfordult haragba, majd kétségbeesésbe, végül pedig teljes tanácstalanságba és immunis lettem rá. Már gondolkozni sem tudok rajta, egyszerűen átfolynak a fejemen a gondolatok, anélkül, hogy gyökeret eresztenének. Megint változtam miatta/érte. Nem érzek semmit, jóformán senki iránt. Érzéketlen lettem.Zombi...

sunshine?!

Ma meglepő módon sütött a nap*_* Nyár van, elvileg 23napja, abból a 23ból mégis mennyit sütött? 4napot, esetleg ötöt? Ez aztán a csúcs, nem lesz sok?! Nem számít, ma sütött. Igaz, nem volt forróság, de a nap meleg sugarai csak úgy falták testemet. Ma éreztem a nyarat minden porcikámmal, minden lélegzetvétellel, minden egyes másodpercben. Feledtetni tudta velem a gondjaimat, a szomorúságot, a haragot, mindent. Az Ő iránti aggodalmamat csak enyhíteni tudta, eltüntetni nem, akkor azonban ez is elég volt. Sütött a nap, ugyanakkor mindenki megbolondult: Ő kiakadt, más "veszekedett" velem, mert besokallt bizonyos dolgokon, amikhez közöm sem volt... A nap egyenlő lenne az emberek agybajaival? Mert akkor süthetne gyakrabban, hogy hozzászokjak, és akkor nem érne meglepetés...!:D De szeretem ezt a napot. Az utóbbi időhöz képest egész jó volt, mondhatni nyugis*_*

vajon melyik a fontosabb?

"A Szerelem kérdezi a Barátságot: "Miért vagy Te egyáltalán?"
Mire a Barátság így felel: "Azért, hogy felszárítsam azokat a könnyeket, melyeket miattad ejtenek..."
Ez az idézet gondolkodóba ejtett. Vajon melyik volt előbb: a szeretet vagy a barátság? Az embernek mindkettőre szüksége van? Minden bizonnyal igen, de melyikre milyen mértékben? Melyik a fontosabb? Melyik ér többet? A szerelem múlandó dolog, először örömöt, mérhetetlen örömöt szerez, aztán hatalmas fájdalmat. De megéri-e az a cseppnyi boldogság azt a tengernyi fájdalmat, amit maga után hagy? Nagyon sok embernek megéri. A barátság ezzel ellentétben örök dolog. Nem okoz fájdalmat, csak örömöt. Ha vannak is veszekedések, akkor sem lehet összehasonlítani a szerelem nyomaival. Hiszen a barát utólag rájön, ha hibázott, bocsánatot kér, majd együtt nevetnek. Az embernek ezért van szüksége barátra: hogy elfelejtse fájdalmait, amit okoztak neki. A szerelem is feledtetni tudja. De csak egy ideig, hogy aztán ő maga ugyanazt tegye, amit feledtetett...

fordult a kocka...

Ezt egyszerűen nem hiszem el. Eddig én voltam az, aki maga alatt volt, bekattant, kiakadt semmiségeken. Most viszont fordult a kocka, és Ő vette át ezt a hálás szerepet... Kiakadt, a semmin ráadásul, kifordult önmagából,nem az az ember volt, akit megismertem. Nem volt önmaga, valami teljesen más volt. Kicsit talán emlékeztetett önmagamra, amilyen az utóbbi időben lehettem(bár nem tudom pontosan, nem láttam magamat kívülről, tisztán...), és ez nem jó, nagyon nem jó. Én próbáltam vigasztalni, megnyugtatni, de semmi. Úgy érzem, hiábavaló volt az erőfeszítésem, mintha átment volna a fején, ugyanúgy, ahogy bement, semmi reagálás nélkül. Megijedtem, hiszen még sosem láttam Őt ilyennek! Én voltam az, aki segítségre szorult, ám akkor nem értettem, miért. Hova ez a nagy erőfeszítés, miért érdekli őket ennyire, hisz az én dolgom?! De most rájöttem. Ők is megijedhettek, amiért ilyen állapotban láttak, amilyenben még soha. Megpróbáltak mindent megtenni, amit akkor talán nem fogadtam a legjobban, nem értettem miért törődnek velem ennyire, hiszen nem érdemeltem ezt ki...Most talán megértettem, és bocsánatot kell kérnem tőlük az akkorért! Ők állnak a legközelebb hozzám: a barátaim. És hidd el, neked is rengeteg ilyen van, ne ess kétségbe, csak pillanatnyi elmezavar volt! :D

az élet igazságai

Én nem tagadom, sőt büszkén vállalom: idézet-bzi vagyok. Megszállott, teljesen, visszavonhatatlanul. Legújabb kedvenceim nagyon találóak, azonnal a szívem közelébe férkőztek.
"*A lány, aki sebezhetetlennek tűnt, megtört. A lány, aki annyira erősnek látszott, összeomlott. A lány, aki mindig nevetett, most zokogott; aki sosem hagyta abba a próbálkozást, most végleg feladta..."
"Szerettem én valaha őt? Vagy csak imádom a fájdalmat, a rendkívüli fájdalmat, és azt, hogy olyasvalakire vágyom, aki elérhetetlen?"
"A személyes ragaszkodás olyan luxus, amit csak az után engedhet meg magának az ember, ha az ellenségeit már elpusztította. Mindaddig mindenki, akit szeretsz, túsz-gyengíti a bátorságát, és tompítja józan ítélőképességét." Orson Scott Card
"Megfigyelted már, hogy a madarak mindig énekelnek eső után? Nem számít, mekkora volt a vihar, maradt-e fészkük, lesz-e élelmük, énekelnek. Örülnek a napfénynek, hálásak azért, hogy élnek, hogy képesek repülni.. vajon az emberek miért nem tudnak örülni annak a jónak, ami adatik nekik? " Mert az emberek elkényeztetettek, és nem veszik észre az olyan apróságokat, amik másoknak az életüket jelentik...

család?!

Mama múlthét csütörtökön ment el Balatonfüredre 21 napra. Pontosabban vittük, 3 egész hétre. Még csak 5 nap telt el belőle, mégis egy örökkévalóságnak tűnik. Előtte is tudtuk, hogy hosszú időre megy el, na de hogy ennyire hosszúra?! Ráadásul olyan rosszul érzem magam, nagyon hiányzik, még én is megdöbbentem a súlyától. Az utóbbi időben amikor itthon volt, teljesen kiborított, hogy annyira akart rólam gondoskodni, mintha én semmire se lennék képes egyedül, egy kétéves csecsemő lennék, akire minden percben vigyázni kell...És most mi történt ilyen hirtelen? Nincs itt, hogy aggódjon értem, hogy a "járőrözéseivel" kiborítson nap mint nap. Pedig most mit nem adnék érte...! Anya beszélt ma vele telefonon, elvileg a közeljövőben szívkatéterezésre kerül sor...De én nem akarom! Annyira féltem őt, hisz olyan törékeny. Bűntudatom van, amiért itthon úgy beszéltem vele,olyan hangsúllyal, olyan lekezelően...És tudom, ez mindaddig kísérteni fog, amíg nem látom őt újra, nem ölelem sokáig, nem hallom a nevetését...16 nap, ki fogom bírni, mert erős vagyok! Érte erős vagyok!

tündérmesék! merre vagytok?!

"Az a baj a tündérmesékkel, hogy a lányoknak csalódást okoznak. A valóságban a herceg a rossz királylánnyal megy el."
Ez sajnálatos módon igaz. Kisgyerekként teljesen beleéltem magam a mesékbe. Vártam a saját szőke hercegemet, aki majd egyszer megjelenik, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Nem titkolom, nem is olyan rég még mindig bíztam ebben a mesében. Bíztam, de már nem tudok. Nem tudok, hiszen annyi herceg csapott be, hogy az sok volt ilyen rövid idő alatt.
És ezeket a hercegeket magamnak köszönhetem, én kerestem a bajt, amikor kellett volna, akkor se álltam félre, hiszen nekem Ő kell! Csak Ő és senki más, bármi áron! Hát, meg is lett az ára... Becsapott, hülyített hónapokon keresztül. Amikor kedve tartotta, elővett és szórakozott velem, hogy aztán ismét eldobhasson. És én mit szóltam ehhez? Tűrtem és tűrtem és tűrtem...Hogy miért? Mert nekem Ő kellett, nem számított, mit tett velem, csendben hallgattam és vártam. Vártam a csodára, hogy meggondolja magát, a mese valósággá válik és minden tökéletes lesz. Ehelyett mit kaptam? Kiment Angliába, előtte csúnyán átvert, mindenféle bűntudat vagy megbánás nélkül. És én? Velem mi lett? Összetörtem, sírtam, magam alatt voltam. De szerencsére annyi jó ember vett körül -a barátaim, ezek a fantasztikus emberek-, hogy elviseltem. Rájöttem, hülyeség volt ez az egész, teljesen felesleges. Bár még csak pár hete történt az eset, mégis sokkal jobban vagyok. És hiszek benne, hogy a nyár végére már emlékezni sem fogok erre az egészre!

Miss Tökéletes...

"Mi van, ha nem akarom azt tenni, amit akarok, mert csak azért akarom megtenni, mert ők nem akarják, hogy megtegyem?"
Ez a csavaros gondolatmenet elgondolkoztatott.Talán rám is igaz lenne? Eddigi tetteim nagy részét az motiválta, hogy megfeleljek mindenkinek,hogy tökéletes legyek...Milyen nevetséges! Hiszen senki sem tökéletes, miért pont én lennék az? Minden ember mást vár tőlem, képtelenség mindenkinek eleget tenni. Mindenki mást, mégis ugyanazt: a hibátlant. És hogy miért? Mert ha nekik néhány dolgot nem sikerült elérni az életben, akkor azt nekem kell megtenni. De mégis miért kellene nekem az ő álmaikat dédelgetni?! Nekem is megvan a saját életem, az elképzeléseim, a vágyaim és ezeket nem vehetek semmibe! Én nem fogom feladni, és ezt meg kell érteniük! Hiszen ők sem tűrték a legjobban a nekik szabott határokat...

a mese elkezdődik...

Úgy gondoltam,elkezdek blogolni."Ugyan miért?" gondolhatják sokan. A válasz egyszerű: mert le KELL írnom a dolgaimat, mert már nem vagyok képes magamban tartani őket. De ennyi erővel írhatnék naplót is, nem? Igen, írhatnék, de azt nem látná senki. Így viszont ki tudja -titkon talán bízom benne- találok olyan embereket, akik megértenek engem és akár még barátok is lehetnénk... Azért írnék blogot, hogy az emberek azt mondják "jajj szegény lány..."? Nem, erről szó sincs! Az ilyenféle sajnálatra nincs szükségem, egyszerűen csak írnom kell.

Hol jó, hol rossz a közérzetem. És hogy mitől változik meg akár fél pillanat alatt is? Nem tudom, de próbálok pozitív lenni, hiszen valamiért én is vagyok a Földön...!